Úgy terveztem eredetileg, hogy az újév első postja valami nagyon lelkesítő és pozitív dolog lesz, de sajnálatos módon közbeszólt az alkohol. Azt most jegyezze meg mindenki, hogy a pálinka egy rosszgonosz! Még szilveszterkor is. Olyan, mint egy hálátlan szépség. Kívánod, nem tudsz betelni vele, de aztán eljön a szakítás és másnap pokolian érzed magad.
Kb. ez történt velem is, ezért azt gondoltam, hogy filmekbe fojtom másnaposságom. Így került terítékre első körben Sacha Baron Cohen legújabb ámokfutása a Brüno. Mint azt az úriembertől megszokhattuk ismét beleadott mindent. Legelső gondolatom az volt (mielőtt végignéztem a filmet), hogy ez a bevállalós, feltűnési viszketegségben szenvedő fickó, ha legalább akkorát dob, mint a Borattal, akkor jó úton halad, hogy egy új Dali legyen. (Persze ehhez azért még van mit letenni az asztalra. pl.: Elkezdhetne festeni. 
) Hát ez most nem jött össze. Talán legközelebb.
De miről is szól ez a valami?
Főszereplőnk Brüno, a meleg, osztrák, divatőrült riporter srác. Trendi ruhákban vezet egy trendi műsort trendi embereknek. Amíg el nem követi élete nagy baklövését. Ezek után a szakma (és az egész világ) nemkívánatos
személynek minősíti. Meleg fiúból egy egyszerű buzi lesz.
Ekkor elhatározza, hogy az USA-ba utazik és celeb lesz. Azaz minden vágya, hogy buziból újra meleg lehessen. (A különbség gondolom érthető..) Innét kezdve megkezdődik az ámokfutás, mely felrúgja a tabukat, megbotránkoztatja az embereket és, és, és… És a végére unalmas, elcsépelt, művészkedő giccsparádé lesz.
Az alapgondolat egyébként jó. Rúgjuk jól ánuszon a celebeket, erőszakos, hivalkodó melegeket. Mutassunk nekik egy hatalmas fuck-ot, hogy az egész világ végre röhöghessen rajtuk. Csak sajnos a megvalósításba hiba csúszott. Végig olyan érzésem volt, mintha egy mai, amcsi banda próbálna meg Sex Pistolst játszani Hollywoodban. Azaz van benne lázadási vágy, agresszió, lendület és nyerseség, de ezek mértéktelen halmozása a mondanivaló rovására megy, és a számok a puhapöcsű divatpunkok szájából hiteltelenül hangzanak.
A másik problémám az volt, hogy egy az egyben a Borat forgatókönyvét láthattuk újra filmen, csak más szereplőkkel, kis cicomával, ami még a film rovására is ment. Mit értek ezen? Azt, hogy a Borat anno egy dokumentumfilm látszatát keltette. A Brüno viszont a dokus eszközöket normál, mozifilmes képekkel akarta helyenként ötvözni. Hát ezek jól mutatnak, de hatásosság szempontjából kioltják a másik oldalt. Azaz amennyit nyersz a látványon, annyit vesztesz a dokumentum szerűségen.
Ezekhez még hozzájön a roppant összecsapott végkifejlet. Mintha elfogyott volna a pénz és gyorsan kellett volna valamit rakni a végére.
Mindezek ellenére a film számos erénnyel rendelkezik:
– Aki bírja a durva, morbid poénokat, az vinnyogni fog a röhögéstől.
– Jól elemzi a hírnévért mindenre kész celeb mentalitást.
– Annak ellenére, hogy gusztustalan tréfát űz a másság egyik oldalából kiválóan bemutatja, hogy sokan miért nem szeretik a melegeket. Hathatósan szemlélteti a magamutogatási kényszerben szenvedő, erőszakos, iszonyatosan intoleráns homoszexuális prototípusát, aki arroganciájával és egész lényével irritálja a társadalmat.
- A rossz példa ellenoldalaként a végkifejletben bemutatja, hogy hasonló neműek között is létezik olyan kapcsolat, ami hagyományos értékeket képvisel és ez ellen senkinek sem lehet kifogása. (Mondjuk azért az azonos neműek gyermekvállalása necces téma, de az alapgondolatot kell figyelembe venni.)
– Brüno ruháinak többsége tényleg jó. Még hetero szemmel is.
Szóval ezt letudtam. Ezek után valamilyen oknál fogva eszembe jutott egy régi nagy adósságom magam felé. Még sosem láttam a Rocky Horror Picture Show-t. Hát ezt be is pótoltam rögtön.
Mit ne mondjak, fura élmény volt. Már sok jót és rosszat hallottam róla, így ideje volt saját szememmel és fülemmel is tapasztalni ezt az alkotást.
Ha egy szóval kéne véleményt alkotnom róla, akkor az ennyi lenne: Elbűvölő.
Az alapsztori kb. egy szokásos amcsi rémmese. Egy fiatal pár elindul régi barátjukhoz, aki még a középsuliban tanította őket. Az úton defektet kapnak és bekéredzkednek egy fura kastélyba az eső és az éjszaka elől. A kastélyban épp egy „buli” zajlik, melynek keretében megismerkednek dr. Frank N Furterrel (Tim Curry) a transzszexuális tudóssal és lelkes csapatával, akik felrúgnak minden tabut és gátlást. A kiváló betétdalok és a pofátlanul egyszerű sztori mellett hatalmas pluszt kapunk bizonyos dolgokból. Ezek nem mások, mint a tényleges, félelem nélküli szexuális szabadság és kíváncsiság kendőzetlen bemutatása, a kispolgári erény kifigurázása és a hedonizmus következményeinek taglalása.
Ha mindezekre esetlegesen nem lennénk kíváncsiak, akkor még mindig ott van Tim Curry felejthetetlen és hiperszexis
alakítása, amit akármennyire is ciki kimondani, még férfiként is vonzónak talál az ember (A hónaljkutyát leszámítva.). Valószínűleg pontosan ez volt a célja. Hiába, ez a tehetség.
Igaz az is érdekes lehet, ahogy Janet (Susan Sarandon) ringbe száll a minden idők legtúljátszottabb jelenetének járó díjért. (Valószínűleg meg is nyerte…)
Összefoglalva a Rocky Horror Picture Show egy 70-es években készült, de külsőségeiben már a 80-asok glam metáljára emlékeztető, enyhe lovecrafti légkörbe burkolódzó, zenés-táncos orgia, ami olyan kendőzetlenül és szexisen mutatja be az emberi vágyakat (főként a „másságot”), hogy a nézőben (még ha férfi is) ha nem is vágyat, de mindenképp kíváncsiságot és toleranciára való hajlandóságot ébreszt. Emellett pokoli jók a zenéi.
Címkék: Brüno, film, meleg, Rocky Horror Picture Show, transzszexuális
